Baleseti sérülések

Balesetek, felnőttkorban

A balestek közt Magyarországon első helyen a szabadidős tevékenységgel összefüggő tevékenységek, majd a közlekedési és harmadik helyen a munkahelyi balesetek állnak. Természetesen ez nem jelent mást, mint fokozott figyelmet a szabadidős tevékenységek során.

Meg kell említeni az idősebb korosztály fokozott kockázatát, akiknél a mozgásszervi betegségek, a törésekre hajalmosító csontritkulás, a figyelemképesség csökkenése, a reakcióidő növekedése és a járulékos betegségek növelik a balesetek esélyét. A technika fejlődésével járó nagy energiájú sérülések (gépjárművek) életveszélyes politraumákkal járhatnak, ezért fokozott figyelmet érdemelneki. Külön fogalom a daganatos megbetegedésekkel járó – csontáttétekből adódó ún. patológiás törések előfordulása, mely egyre nagyobb számban fordulhat elő.

Kialakulás okainak osztályozása

A végtagsérülések közt a csontot érintő töréseket (fractura,, az izületet és lágyrészeket érintő sérüléseket, úgymint a zúzódásokat (contusio), rándulásokat (distorsio) és ficamokat (luxatio) kell elkülöníteni.

A töréseket külső (erőbehatás) és belső tényezők (csont saját tulajdonsága az energia behatással szemben) befolyásolják közvetett (szakításos, hajlításos, csavarásos, összenyomatásos törés), vagy közvetlen (pl. botütéskor az alkaron, összenyomatásos törés magasból való leugráskor, lövedék okozta törés) módon. Léteznek ún. spontán törések is, amikor a törés hirtelen izomösszehúzódásra (görcsroham), vagy folyamatos tartós erőbehatásra (pl. katonák tartós menetelésekor lábközépcsont-törés) jön létre.

A törések alapvető tünete az adott végtag mozgásainak, funkciójának beszűkülése, illetve kiesése. Mivel a csontok szivacsos állománya vérraktár, a törés nagyfokú vérömleny képződésével járhat, mely a törés anatómiájától függően a felszínen is láthatóvá válhat (véraláfutás a bőr alatt). Természetesen, ha a külvilág felé hatoló törésről van szó, akkor a tört végek is láthatóvá válnak, de a nagyobb elmozdulással járó töréseket tapintással is észlelhetjük. További általános tünetek a fájdalom, végtagrövidülés, kényszertartás, kóros izületi helyzetek.

Az izületi és lágyrész sérüléseinek általános tünetei hasonlók a törésekhez. Megemlítendő, hogy bizonyos szalagok és ínak szakadásakor a beteg által olykor nem is észlelt funkciók eshetnek ki, amely csak később kerül felismerésre. A ficamok jellegzetes tünete, hogy az izület vápáját (ez a gömbcsukló tokja, amibe a csont fejrésze illeszkedik) valamilyen irányba elhagyja a csont fejrésze (azaz a gömb kiugrik a tokból). Ez sokszor szabad szemmel is látható helyzetben rögzül.

A végtagok minden csontjának lehetnek törései, az izületeknek rándulása, ficama. A teljesség igénye nélkül a legtipikusabb, mindennapi életben leggyakoribb sérüléseket részletezve.

Vállficam

A vállficam a felső végtag leggyakoribb ficama. Általában akkor következik be, ha az ember eleséskor nyújtott karra próbál a talajra érkezni. Ilyenkor az izületet elhagyja a felkarcsont fejrésze. A végtag rugalmasan kötötté válik, a vápát elhagyó fej tapinthatóvá válik a kóros helyzetben (hátul vagy felül), a váll körül duzzanat alakul ki, a ficamnak megfelelően a kar kóros helyzetet vesz fel, aktív mozgatás nem kivitelezhető (passzívan igen fájdalmas).

A gyógymód alapja a helyretétel. Az általánosan ismert Hippokratészi módszert (a paciens fekszik, a segítő a hónaljban lábbal betámasztva a karra lefelé húzást gyakorol) lehetőség szerint csak kórházi körülmények közt elvégezhető, mert rövid narkózis és rtg. kontroll szükséges. A helyretétel után alkattól, sérüléstől, kortól függően speciális rögzítés válik szükségessé.
Előfordulhat, hogy téves a diagnózis, az ismételt, vagy régebbi, nem helyre tehető, vagy töréssel járó ficam esetében műtéti megoldás szükséges, melynek során a vápát, valamint a lágyrészeket próbálják stabil helyzetbe hozni, plasztikai megoldással.

Felkar felső részének törései

A felkar felső részének törése általában időskorú, csontritkulásos betegeknél gyakori. Többnyire a koordinációzavarban szenvedő idős betegeknél fordul elő esést követő letámasztáskor a felkar felső szakaszán. A tünetek itt is az általános duzzanat, mozgászavar, fájdalom. Többnyire összepréselődéssel járó stabil törések, melyek terápiája a helyretétel, majd kendőben, vagy speciális kötésben való rögzítése. A gyógyulás legnagyobb részét a rehabilitáció és gyógytorna teszi ki. Mivel az idősebb vállizület nem bírja a hosszú távú rögzítést, ún. befagyott váll-szindróma jöhet létre. Ha a törés megkívánja, gipszrögzítés is adható, általában a felkart lefelé húzó súlygipsszel. Instabil törések esetében a műtét jön szóba. A helyreállított pozíciót a velőűrbe felvezetett velőűr sínezéssel, nyaki töréseknél lemezekkel, csavarokkal, szegekkel rögzítjük. A korai gyógytorna itt is fontos!

Alkarcsont csuklótáji törései

Általában ez is az időskorú, oszteoporózisos betegek törése, mely eleséskor való letenyerelés következménye. Összességében is ez a leggyakoribb törésfajta. Az orsócsont, azaz radius típusos törésének is nevezik. A törés lehet a csuklóizületbe terjedő, illetve izületen kívüli is, továbbá az orsócsonton kívül érintheti az alkart alkotó singcsontot (ulna) is.

Amennyiben a törés a letámasztáskor jön létre, és a csukló a kézhát felé billen, a kéz ún. bayonett állást vesz fel. Ilyenkor a törés stabil. Ellenkező esetben, vagyis ha az érintett a kézhátra esik, a csukló értelemszerűen a tenyér felé billen, ez instabil törésnek számít. E kétféle törés kombinálódhat is ficamokkal, a kéztőcsontok traumáival. A csukló valamennyi törésnél általában duzzadt, a fent leírt típusos helyzetekben rugalmasan fixált. A szalagok szakadásával, az izület megnyílásával a vérömleny a bőr alatt – a kéz lógatásának hatására – az ujjak felé terjed.

Fontos, hogy minden felső végtagot érintő traumánál, az ékszereket, gyűrűket, órákat el kell távolítani, mert később fájdalmas körülmények között a traumatológián kerül rá sor, az ékszereket nem kímélve. Ez különösen igaz csuklósérüléseknél, ahol a duzzanat nagyfokú, és gyorsan alakul ki.

A végső diagnózist röntgenfelvétel alapján mondható ki. A terápiás ellátásban, általában gipszrögzítés jön szóba. Jóllehet a gipsz viselésének időtartama ugyancsak függ a törés jellegétől, a beteg csontozatától, de általánosan kortól függően 4-6 hétre tehető. Ha a helyreállítás nem teljes, illetve az izületet is érintő súlyos törés jön létre, akkor a műtét elkerülhetetlen. Ilyenkor drótokkal, csavarokkal, lemezekkel, vagy ún. fixateur externe-nel, azaz külső fixálással stabilizálják a törést. A bőrből néhány milliméter átmérőjű fémdrótok, azaz nyársak lógnak ki, amik egy fémszerkezettel vannak rögzítve. A látvánnyal ellentétben ennek a viselése nem fájdalmas.

A felkar- és csuklótörések megelőzésében a fő figyelmet a csontritkulás szűrésére, kezelésére, az idősek kockázatkerülő magatartásra való oktatására kell fordítani.

Csípőtáji törések, combnyaktörés

A csípőtáji törések az egyik leginkább rettegett, időskorban, csontritkulásos betegeknél a leggyakrabban előforduló törések. Mivel a felsőtest súlyából adódó erővonalak a combnyakon koncentrálódnak, továbbá a csípőt egy életen át terheljük álló helyzetekben, nem csoda, ha a meggyengült combnyak már kisebb, banális traumák hatására is eltörik. Idősebb korú emberek továbbá könnyebben esnek el. Középkorúaknál, illetve fiataloknál általában igen nagy erőbehatásra tud csak ilyen törés létrejönni, pl. leesés, vagy gépkocsi-ütközéskor.

Egyes, a combnyak és tompor környékén csontáttétet adó daganatok következtében az érintett csont ugyancsak gyengülhet. Ritkaságnak számít a csípő ún. fáradásos törése. Ebben az esetben a combnyak és a combcsont által bezárt szög veleszületett kisebb mérete okozza a bajt. A varus-csípőnek is nevezett eltérésben ez a szög a derékszöghöz közelít – szemben a normálisan kb. 135 fokkal – extrém nagy terhelést okozva a combnyaknak. Hosszantartó szteroidkezelés eredménye is lehet ilyen törés.

A combnyaktörés korábban halálos szövődményekkel járt. Ennek hátterében a kevésbé fejlett műtéti technikák és implantátumok következtében alkalmazott konzervatív kezelés állt. A beteget hetekig, hónapokig fektették, és közben a csontokba fúrt nyársak segítségével, súlyokkal húzatták, annak reményében, hogy az érintett törött csont meggyógyul. Főként az idősekben, a hosszú időn át tartó fektetés megsokszorozta a trombózis, tüdőembolia, tüdőgyulladás, húgyúti fertőzés, szívelégtelenség kialakulásának előfordulását. A fejlett sebészi technikáknak köszönhetően a kezelés alapelvét, a 6-8 órán belüli műtétet, a nagyon korai mobilizálást ma már rutinszerűen tudják teljesíteni.

A combnyaktörést, a törésvonal lefutása szerint osztályozzák, de ennek műtéttechnikai szempontjai vannak. A mindennapi ember számára a legfontosabb tudnivaló, hogy a csípőtáji törések viszonylag könnyen, gyorsan megoperálhatók, és minél hamarabb el kell jutni a megfelelő szakintézetbe.

A csípőtáji törések legfontosabb tünete, hogy elesést, vagy kisebb traumát követően, a páciens többnyire járásképtelenné válik, a tomportájék és a lágyék fájdalmassá válik, a végtag jelentősen, szemmel láthatóan megrövidül. Az érintett lábat a beteg fekve sem tudja megemelni, a láb kényszertartásban rögzül, a lábfej kifordult helyzetben látható. Utóbbi esetben természetesen nem a lábfej fordul ki, hanem a combcsont, de ez a tünet a lábfejnél lesz szembetűnő.

A műtéti ellátásban általánosan elmondható, hogy a töréseket csavarokkal, vagy lemezekkel, továbbá a velőűrbe vezetett szegek és csavarok kombinációjával rögzítik. Tisztázatlan korú, vagy ismerten régebbi törések esetén, a combfej vérellátása a törött nyak miatt jelentősen romlik, így a combfej túlélése, illetve gyógyulása kérdéses. A páciensnél ekkor már szakmai megfontolások szerint, nem a csont egyesítése a cél, a korai mobilizáció reményében. Ilyenkor a fent említett műtétek helyett megfontolandó, hogy a szervezetet kicsit jobban megterhelő, de szintén rutinnak számító protézis beépítését végzik el. A műtéti technikától függően a páciens két napon belül felállhat, és fokozatosan, járókerettel terhelhet.

A csípőtáji törések megelőzése társadalmi probléma. Általában a töréseknél derül ki a beteg csontritkulása. A cél az oszteoporózis szűrése, kezelése, a kevésbé járóképes betegek széleskörű segítése mindennapjaikban és a megfelelő segédeszközzel való időben történő ellátása.

Achilles-ín sérülése

Az Achilles-ín sérülése igen gyakran fordul elő középkorú férfiaknál, a sportolók negyedik leggyakoribb sérülése. A fedett sérülések táncosokban, balettosokban, aktív sportolókban, hosszú távfutókban gyakori. Ők évekig mindennapi, állandó terhelésnek teszik ki az Achilles inaikat, ami miatt mikrotraumák keletkeznek az ínban, ami később hegesedéshez vezet, és fokozatosan gyengül az ín rugalmassága, szakítószilárdsága. elegendő egy hirtelen elrugaszkodás, egy rossz lépcsőre emelkedés és az Achilles ín elszakad. Lehet nyílt (ritkább, kb.30 százalék), vagy zárt a szakadás. Nyílt esetben a szakadás szemmel látható. Zárt esetben a páciensek arról számolnak be, hogy mintha hirtelen bottal megütötték volna azon a tájon (a sarok felett, hátul), sokszor csattanást, roppanást éreznek. Ilyenkor a funkció elmaradása (a beteg nem tud lábujjhegyre állni), az ín helyén tapintható bemélyedés, nagyobb vérömleny utalhat a szakadásra.

A másik veszélyeztetett csoportba a már nem aktívan, de időszakosan, túlzott mértékben sportolók sorolhatók. Esetükben az általános bemelegítés sokszor elmarad, az ín nem tud felkészülni a nagyobb teherviselésre.

A sérülés ellátása mindenképpen műtéti, és időfaktorhoz kötött. Sürgősséget igényel, mert a szakadt ínban hamar megindul a leépülés, egy része felszívódik, később hegesedésnek, zsugorodásnak indul, ami miatt az egyszerű ínvarrat már nem elég. Ilyenkor a rövidült, vagy rossz állományú inat helyreállítani, csak plasztikai megoldással lehet. A műtétek után hosszútávú gipszelés következik, ami előbb fekvő-, majd járógipszet jelent. Minden esetben igen fontos a rögzítés utáni koncentrált rehabilitáció, és a gyógytorna.

Az Achilles-ín szakadása azon ritka traumák egyike, amely valamilyen módon megelőzhető. A középkorú férfiak típusos “hanyag” szakadása. A nagy célok (pl. maratonfutás) fokozatos teljesítménynöveléssel való elérésével, hosszú, alapos bemelegítéssel a balesetek elkerülhetők.

Boka szalagsérülései és törései

A boka szalagsérülése általában serdülő, fiatal felnőttkorban kezdődnek, és a panaszok egy életen át visszatérhetnek. A törések általában közép és időskorban fordulnak elő (a csontritkulás itt is terhelő tényező), a téli jeges utakon, az első havazáskor számuk jelentősen emelkedik.

A bokaszalag általában a boka rándulásakor sérülhet, amikor a lábfej típusosan befordul maga alá. Ilyenkor a szalagok megnyúlhatnak, részlegesen vagy teljesen szakadhatnak. A boka külső része beduzzad, mozgása korlátozódik, tapintásra fájdalmassá válik. A nagy fájdalom következtében az izület nyithatóvá is válhat, azaz szakavatott kéz megérzi oldalirányú mozgatásnál az izület instabilitását.

Az orvos röntgen-felvétellel kizárja az egyéb traumát, megállapítja az instabilitás mértékét. Általában konzervatívan kezelendő. A boka felpolcolásával, jegelésével, a vérömleny felszívódását segítő gélekkel és rögzítéssel. A rögzítés nagyobb sérüléseknél két hét gipszsín, a térdig, és utána vagy járógipsz, de méginkább speciális bokarögzítő, amelyben az oldalirányú mozgás fixált, de a lábfej le/fel mozgatása kivitelezhető, így a későbbi boka-merevség nem alakul ki. Mivel a gyógyhajlam csak hosszútávon kitűnő, így 5-6 hét rögzítés és utána aktív gyógytorna szükséges. Többszörös rándulásoknál, aktív sportolóknál, krónikus instabilitásnál, vagy a szalagrendszer szakadásánál, műtéti úton a szalag megvarrása, illetve plasztikája szükséges. Természetesen műtét után itt is szükség van a rögzítésre.

A szalagszakadás megelőzése nehéz, de fokozott rizikónál megfelelő sportcipőkkel (magasszárú, bokát rögzítő), illetve bokarögzítő gumikkal, bemelegítéssel a kockázat csökkenthető.

A bokatöréseknél a fő mechanizmus szintén a boka ún. megbicsaklása, ami törésben folytatódhat az idősebb, fáradt csont megadja magát. Ilyenkor leggyakrabban a külbokán a szárkapocscsont fejecse törik le, de kombinálódhat a belboka töréseivel és szalagszakadásokkal. A bokaduzzanat itt is vezető tünet, a járóképesség csökken, a törés helyén nyomásra fájdalmas sercegést tapasztalunk. Röntgenvizsgálatra itt is szükség van.

Mivel a stabil bokatörés ritka, a műtéti megoldás a gyakoribb. Ebben az esetben a törést csavarokkal, drótokkal, lemezekkel próbálják helyretenni. Műtét után fekvő-, majd járógipsz-rögzítést kap a beteg, 6-8 hétig. Ha nincs műtét, a gipszet akár 12 hétig is viselni kell.

A törések megelőzése a kellő óvatosság mellet (főleg a téli napokon és a csúszós utakon), a csontritkulás kezelésén alapul.

  • Szófelhő